Generációs „átok”, ami elhiteti veled, hogy nem vagy elég

Gyerekkori hangok és az önbizalom hiánya

Mit gondolsz te magadról? Nehogy azt hidd, hogy neked az majd menni fog! Szállj le a fellegekből, ide a földre közénk. Mi ez az állandó ábrándozás, amit csinálsz? Az élet nem így működik.

Ha x generáció tagja vagy, és Magyarországon nevelkedtél, megannyiszor hallhattad e sorokat, kérdéseket szüleidtől, rokonaidtól, barátaidtól, tanáraidtól. Úgy is mondhatnám, hogy nem bíztattak azzal, hogy a benned élő álmok, gondolatok túlságosan is táptalajt kapjanak és elszállj magadtól. Persze tisztelet a kivételnek.

Az aranyközépút hiánya a nevelésben

Nem kétlem, hogy szüleink, gondviselőink jót akartak, de azt sem, hogy sok esetben rosszat tettek ezzel. Nem mondom, az a mondat, amit egyes iskolatársaim, vagy barátaim szüleitől hallottam: Izidorkám, te tökéletes vagy, neked minden megy, amibe belefogsz, hát hogy lehet ilyen tökéletes valaki, mint te vagy, sem eredményezett szép jövőt annak, akire vonatkoztatták. Viszont az is igaz, hogy sokkal több hittel, önbizalommal, meggyőződéssel vágott bele az életbe, hogy ez neki bizony menni fog.

Mint tudjuk az aranyközépút általában a legjobb megoldás, így sem az ajnározó, sem a lekicsinylő nevelésnek nincsenek jó következményei, de a reálisnak igen. Talán még akkor is, ha a nevelő nem látja azt a potenciált, amit a neveltje érez magában, de támogatja, bíztatja, erőt ad neki a buktatókkor. Ez is egy sokkal jobb stratégia, mint amit sokan megéltünk.

Az én történetem

Elvágott szárnyak: A filmes álmoktól a közgazdaságtanig

Emlékszem 18 évesen a pályaválasztáskor olyan elborult elképzeléseim voltak, mint hogy felvételizek a Filmművészeti Főiskolára rendező, vagy operatőr szakra és még fel is vesznek. Édesanyám, édesapám csak mosolygott ezeken az elképzeléseken és felsorolta mindazokat az okokat, ami miatt ez nem sikerülhet. Először is a színművészetin nagyon buktatnak a felvételin, sok-sok szűrőn kell átmennie a jelöltnek, hogy felvegyék. És ott nem akárkik ülnek a felvételiztetők körében. Csak nem gondolom, hogy nekem sikerülni fog, mikor XY, Z lánya is megpróbálta és mindannyiszor elbukott. Pedig ő tehetséges volt. Nem úgy mint én.

Mert mit tudok én a rendezésről, meg az operatőri szakmáról. Az nem elég, hogy állandóan filmeket nézek. Ott tudni kell fényképezni, videót készíteni, ismerni kell a film történelmet. Ebből én semmit sem csináltam, csak a kötelezőket tanultam. Hát hogy vennének fel. Arra meg ne számítsak, hogy egy évig itthon fogok tingli-tanglizni, mondván készülök még egy évet a felvételire és addig nem csinálok semmmit. Akkor bizony el kell mennem dolgozni. És egy érettségivel nem igazán lehet jó állásokat kapni. Szóval jól gondoljam meg. Menjek én csak valami közgazdasági, külkereskedelmi főiskolára, egyetemre, hiszen ilyen középiskolában végeztem. Mégpedig az egyik legjobban az országban, a Hunfalvyban.

Akkoriban ennek az utolsó állításnak az igazában nem voltam meggyőződve, sőt inkább az ellenkezőjéről. A Hunfalvy annak a felét sem nyújtotta, mint amit ígért. Mára persze rájöttem, hogy nyújtotta, csak más szemszögből kell néznem a dolgokat.

Megfelelési kényszer és a lelkesedés elvesztése

Hiába toporzékoltam, mondtam, hogy én akkoris azt csinálok, amit akarok és punktum. Kötötték az ebet a karóhoz, hogy közgazdászként sokkal jobb lesz nekem, mint egy éhező rendezőként, vagy operatőrként. Azoknak alig van munkájuk, meg amúgy is 4 évente csak párat vesznek fel közülük, és ugye azok tehetségesek, én meg csak azt képzelem, hogy az vagyok. A filmek szeretete bizony nem elég. És persze, ha ezt meglépem, akkor itthonról is léphetek, aztán meglátom milyen igazságos és szép a világ. Ja, meg még közben katonának is elvisznek, amitől talán jobban féltem, mint bármitől a világon.

Hogy szépen fogalmazzak, nem vagyok egy katonának való alkat, amit képviselek, az a katonaságnál illdomos dolgok ellentéte. Persze mondogatták, hogy pedig az kellene nekem, ott majd megtanulnám és embert faragnának belőlem. No hiszen, képzeltem milyet. Így lettem egy hit és lelkesedés nélküli közgazdász. Bár a marketing szakirányt nagyon szerettem, mert elhitették velünk a tanáraink, hogy az egy csoda világ. Bármennyire szeretem és tisztelem őket, mikor kiléptem a való életbe, azt kellett megtapasztalnom, hogy mennyire nem a csodákról szól a világ.

Az önismeret ereje és a prosperáló jövő

Egy szó, mint száz, többezer órányi önismereti munka, sírás és görcsölés faragott belőlem olyan embert, amilyen ma vagyok. Mostanra értem meg rá, hogy igazából tudjam mit is akarok, bár ez nem az operatőri, vagy rendezői munka. Célom, hogy segítsem az egyéneket annak érdekében, hogy mind munkájukban, mind magánéletükben minél jobban megtalálják azt, amivel egy jobb, boldogabb életet tudnak élni. Hogy hatékonyabban tudják végezni a feladataikat és ott tudjanak lenni szülőként, társként is az életükben. Ez egy nyer-nyer szituáció mindenki számára.

Kiút a fásultságból: Vedd a kezedbe a sorsodat!

És hányan vannak olyanok a generációmból, akik kissé fásultan élik a mindennapjaikat. Dolgoznak valahol, mert a számlákat fizetni kell, a gyerekeket taníttatni, néha pihenni is kell, de már nem tudnak, vagy soha sem tudtak lelkesedni azért, amit csinálnak. Megtanulták a leckét a felnövekvésük során, hogy csak ne képzeljenek magukról sokat, álljanak be a sorba, és az élet egyébként sem fenékig tejfel. Ha néha van valami jó benne, akkor azokat a pillanatokat konzerválni kell. És ezek a pillanatok adjanak számukra boldogságot. Illetve az a remény, hogy ilyen pillanatok, ha kevés és elszórva is, de lesznek még az életükben. Pedig nagy reménnyel indultak az életnek nevezett úton.

Ha megérintett ez az írás, és nem legyintesz, hogy egy újabb álmodozó bolond, és szeretnéd a saját kezedbe venni a sorsodat, de soha nem merted eddig, akkor gyere, és dolgozzunk együtt azért, hogy egy számodra sokkal jobb életet tudj élni!